Azt hittem, ez csak egy álom,
De mint minden álom, egyszer véget ér.
Ekkor történt a katasztrófa,
Mikor az álom rémálommá vála.
Nem akartam elhinni az egészet,
De sajna nem jött el ama perc,
S csak a halál volt az ki átölelt,
Úgy fájt mikor szónélkül elhagytál.
De nem is értem mért történt ez pont velem,
Mért nem élhetném életem
Én is békében.
Úgy fáj, eme seb, mit itt hagytál nekem,
Az én szívemben,
S soha többé nem láttalak, bármi is történt, veled.
Mond mért kellett, hogy elmenj,
Mond mért kellett, hogy fájjon még az én szívem,
Érted, én egyetlenem?
Bár csak vissza forgathatnám az idő kerekét,
Bár csak együtt lehetnénk egy percre még! Kérlek ne menj el, maradj mellettem!
De már túl késő, utad véget ért,
Hiszen már megláttad a fényt,
Minden már késő, vissza nem hozhatlak téged én,
Így hát már nincs remény.
De azt montad, hogy örökre szeretsz,
S a halál után is mellettem leszel,
Hiába is múlhat el ezer év,
Értem te vissza térsz hozzám még.
Hisz a szerelem, át üt a tereken,
Át a világon, a képzeleten.
Igaz, azt hisszük ilyen nem lehet,
Pedig most is érzem, hogy itt vagy mellettem,
S te sohasem hagysz el engem,
Csak nekem élsz, s enyém a szíved,
S szívem tiéd, örökre még.
De jól tudom, hogy csak álmodtam,
Azt is hogy létezem,
S hogy itt vagy mellettem.

(2005.II.15.)