Közelg a halál s végórája már vár, szöknöm már nem lehet, megölnek engemet, véget ér életem, örültem hogy élhettem!
Számomra nincs remény utam itt véget ért. Viszlát élet, te kegyetlen végzet, te ki megösz minden szépet, s jót, te kinek nem számít az élet, s kinek csak a halál az úr! Te átok te tépted ki lelkemből a fényt, s a reményt mely éltetett, míg eme szikrát véglegesem meg nem ölted!
Ó jöj halál te nagy úr, Ó jöj te békét nyújtó fekete lobogó, Hagyd sírni a lelket, szívét az ég már úgyis összetörte. Fényt nem lel az már ki eme földet vérbe ölte. Ezért hát sírjatok angyalok, sírassátok eme földet égi magasok. Bánatos lelkek milliói hevernek legott. De vaj valaki kezét nyújtja e tán, s főlsegít e a porból...
Senki sincs ki mellettetd állna most e földön, hol hazánk vérbenázott lobogója a földre fullt. Siró lelkek milliói síratják eme napot, igaz senki se tudja, ki nyitotta ki ama kaput, melyen át a vér s a halál érgi ébenfekete madari tüzethányva igázták le a béke honát...
de mért jó mindez, miértelme mindezeknek, hogyha az ég él a föld felett, ő mondá meg mit tégy, ő az úr mivel magason állott, mignem a tüzes napkororng az égből a földre szállott, s minazt mit a ember a földbetiport, tűzével, új életre keltette egy sokkalszebb világban, mely az egeken túlon létezék, s hová eme pusztító faj soha elnem érheték...
a madarak mégis a pusza égban szállanak, s nem halják meg azt mit a földi lelkek mondanak. Lehet néha közénk szállanak, de aztán újból szrnyrakapnak s a kéklő éghatárán túlra szállanak. Látják a vér, mely földük sebeiből folynak, de nem szólnak. Némán nézik a horizonton tuli világot, s remélitk hogy ott meglelik a boldoogságot...
Ezernyi seb, ezernyi csepp, ezernyi szó, s ezernyi jó kik most mind a földre holltak, s kik megpróbáltak gátatat szegni ama szónak, mely eme honnak végét okozhatja, de eme szó erősebb volt száznál, s a tudatlan ember nem értett szót eme gátnál, így törte át eme szó a gátat, s így pusztította el dicső hazánkat. De lám hol a halál itt megjelent s vér termedt a meze'ken, virágok milliói nyíltak, s nyomot hagytak a múltnak. Gyökerikkel a földbe kapaszkodtak, s a holt letlkek múltjait, magukba fontak minden olyan szót, s oly nyomot, melyet csak a tiszta szív fénye ragyog, s ezálltal beragyogja a napot, s új adományt ád a földnek, s boltívként ivelé fölé az eget, gyermekeként híva magához a vértől ázott gyermek tengereket, hitet tüzével erősíté még tisza lelkünket...
Véget eme gondolat sohasem érhet, mivel mielőtt véget érne utoléri a végzet, s szavait az ége húzza, s szólja kezdődjék a
egész újra...

Egy néma gondolat...
írta: Várkuti Anna Marina
13:43 2005. 06. 07.